IntegGral Önismeret - B Kovács Zoltán

Expandmenu Shrunk


A „nem cselekvés”…

A “nem cselekvés” bölcsessége és csapdája

Amikor legutóbb meghirdettem „Az én Utam…” tréninget a Facebookon, valaki egy zárt csoportban, ahol megosztották a bejegyzést, odatette az alábbi ezoterikus körökben divatos bölcsességet:

Csak akkor tévedhetsz el,medi2
  Ha megpróbálsz
  Eljutni valahová”
                                        (Ram Tzu)


Megérintett, mert úgy éreztem, valahogyan szemben áll mindazzal, amiért egy ilyen tréninget érdemes megtartani… Arra késztetett, hogy végiggondoljam – én kínálok fölösleges értékeket, vagy a versike nem állja meg a helyét itt, a mai körülmények között? Szükség van-e egyáltalán bármilyen út keresésére és megtalálására?

Szeretném itt bemutatni, hogy ez a saját kultúrkörében és spirituális hagyományai közegében alapjában véve igaz mondás, amely a „nem cselekvés” bölcsességére utal – mennyire félreértelmezhető lehet a nyugati „lájtos new-age” filozófiák és tanfolyamok világában. Ugyanis maradéktalanul igaz a keleti tradíciók körülményei között, ahol korábban a széles tömegeknek esélyük sem volt az önmegvalósítás megélésére (W4), de csak nagyon magas tudatossági szinteket elért állapotokra igaz a mi nyugati (W5-6 szintű) világunkban. A mondás az egó próbálkozásairól, öntudatlan akarásáról szól, hogy leküzdje állandósult elégedetlenségét – vagyis félelmei elkerüléséről és vágyai beteljesüléséről.

De vajon a fejlődés motorja eleinte nem éppen az elégedetlenség? És vajon vonatkoztatható ez a mondás magára a fejlődésre, és annak elkerülhetetlenségére? 

Nézzük például azt, ha valaki nagyon tudatosan fel akar nőni, és ez a jelenlegi élete végéig sem igazán sikerül neki. Valaki meg éppen hogy nem szeretne felnőni, felelősséget vállalni önmagáért és környezetéért, de ezt kénytelen nagyon korán megtenni… Mondogathatná eközben, hogy én nem akarok felnőni, mert akkor el sem tévedhetek – mégis fel kell nőnie. Ez a tudatfejlődési folyamat a fizikai külsőben időhöz kötött, belső érettségének mértékében viszont van rá néhány emberéletnyi lehetőségünk elérni …  A fejlődés törvényének hatására előbb-utóbb mindenki eljut ezen állapotig, még ha nem is akarja olyan nagyon.

Ebben az értelemben egy rügy nem akar tudatosan levél lenni, mert nem tud gondolkodni, de nincs is szüksége rá, mert hajtása a sötét zugból valamilyen rejtett életerő hatására ösztönösen a fény felé törekszik és eljut odáig. Az ember viszont abban különbözik a növényi és állati életformáktól, hogy gondolkodásra, emlékezésre, ábrándozásra és önreflexióra képes (vagy kárhoztatott?) – és ezzel akaratlanul vagy tudatosan, de folyamatosan programozza magát. Megélt tapasztalásainak és a környezetében észlelt viselkedési minták függvényében elutasít kellemetlen, vagy ragaszkodik bizonyos kellemes, örömöt okozó dolgokhoz. Majd ezekre való törekvésében meggyőződéseket alakít ki, hiedelmeket vall és igazságokat hirdet a kialakult értékrendje mentén. Mindebből társadalmi szinten kultúrák és szociális együttélési formák fejlődnek ki. A gondolatoknak és belső képeknek bizony irányultságuk van, ami elutasító vagy vágyakozó érzésekkel párosulva egy követendő értékrendben és meggyőződésben nyilvánul meg számunkra, ami akarva-akaratlanul irányt szab emberi létünknek a cselekvésben.

A fenti versikét nyilván a „nem cselekvés” bölcsességének bemutatására alkotta meg szerzője. A keleti tradíciók és minden miszticizmus értékrendje szerint ez a feltétele annak, hogy képesek legyünk megtanulni a jelen pillanatban kapcsolódni a Lelkünkhöz, a Természethez és az Univerzumhoz, amelynek során az Ősbizalom állapotába kerülve tévedhetetlenül megmutatkozik előttünk a helyes irány – a saját Utunk, az Életfeladatunk. Az egóba szűkült, elmélkedő állapotból nem lehet kapcsolódni, de feltételezi, hogy meghaladhatjuk az egós gondolkodás állapotát, kitágítva a tudatunkat meghaladhatjuk azt… Mert az emberi lény, önmagára és a világra való tudatos viszonyulási képességének következtében növényként nem tudja átadni magát a Fejlődés Akaratának.

Híd

Nevezhetjük ez utóbbit Flow-nak, vagy Áramlásnak is, és hasonlíthatjuk egy folyóhoz, amely összegyűjti és a Tudat Óceánjába viszi vissza az esőcseppnyi Tudatszikrákat, amelyek a földi létbe ereszkedtek tapasztalni és fejlődni. Nos, ezt a kapcsolódási, vagy “nem cselekvő” állapotot csak személyes meggyőződései, értékrendje és törekvései tudatos alakításával, vagyis személyes tudata befogadóképességének célirányosan “fejlődni kívánó tágításával” tudja megtenni az Ember, miközben végigjárja fejlődésének útvesztőit. Ez maga a tudatfejlődés, amelynek eredményeként eljuthat valaki a Felsőbb Akarat, az Áramlás rá vonatkozó részének érzékeléséig. Ennek egy fontos része, a teljes elkülönültség és a teljes felébredés közötti életek tapasztalásában a saját Út keresése, és a földi létbe születés értelmének megtalálása.

Globálisan az emberiség történetében jelenleg történik ez az önmagára ébredő és útkereső szakasz, az egyéni életekben természetesen már korábban is volt ilyen, napjainkban azonban tömegessé vált. Nyugati társadalmunkban ennek fontos eleme az önmegvalósítás, amit keleten kevésbé értékelnek, kihagyhatónak tartanak, és ebből a különbségből a keleti tanításoknak és gyakorlatoknak  számos félreértelmezése származik nálunk. 

Sokan a pillanat átélésének talán egy olyan idejekorán elsajátított, „vegetatív” állapotát tévesztik össze ezzel az Áramlással , amikor már megtanultak ugyan „ellazulva megmaradni a pillanatban” és időlegesen kikapcsolni az elégedetlenséget magukban, de még nem tudatosult bennük véglegesen életük értelme, saját fejlődési irányuk egyéni útja és lehetősége. Még nem tudnak a Lelkükhöz kapcsolódni. Mágikus lehetőségnek tartott és idejekorán kihajszolt „new-ages révületben” azt hiszik, hogy ha a relaxációra már képesek, a Sors majd mindent elrendez számukra, nem kell érte semmilyen akaratlagos törekvést kifejteniük. Egyfajta “életcél hasadásba” kerülnek, ami tulajdonképpen egy spirituális krízis: a spirituális fejlődésnek szenteljem magamat, vagy a világi életnek? Mind a kettő együtt lenne jó, csakhogy a keleti tanításokban a kettő általában kizárja egymást! A mi jelenlegi világunkban, ha az ember tudatában nincs jelen egy olyan tapasztalatilag, érzésekben „felismert irányultság”, amely által tudatosan törekszik a saját “Flow állapotának” (áramlásának/áradásának) megtalálására, amiben lehetőleg benne tud maradni és alkotni, értéket teremteni annak kellős közepében, akkor ez a relaxált „semmit nem akarok, sehová sem kell eljutnom, mert minden eleve elrendeltetett” állapot csak menekülés lesz számára az értetlenség káoszából, amit a saját teremtőképességének önkéntes feladásával ér el.

Szerintem ez nem a mai kor Tudatos Emberének útja, ha már a Teremtő felruházott bennünket a gondolkodás képességével, hanem egy ezoterikus csapda a transzperszonális fejlődés küszöbén. Ami azért is csak e fordulóponton jelentkezik egyébként, mert amíg az emberi ego-ban folyamatos az elégedetlenség, addig képtelen lenyugtatni az elméjét és benne maradni a pillanatban, hogy a lelke sugallata megérinthesse a szívét. Az átláthatatlanul nagy ezo-piaci kínálatban viszont sokan spirituális elkerülésként tanulnak meg „meditálni”, „oldani” és „bevonzani”, holott önmagukkal még egyáltalán nincsenek tisztában – sem elakadásaik okát nem ismerik, sem azt, hogy mit szeretnének igazán elérni a jelenlegi életükben. 

Ha nincs bennünk egy pozitív kép és egy hozzá kapcsoló kellemes érzés arról, ahová/amihez tudatosan el szeretnénk jutni, és ha nem teszünk semmit ennek elérése érdekében – az nem Áramlás, hanem sodródás! Ha sehová sem akarunk eljutni, akkor bizony el sem tévedhetünk, de ezáltal bizony mégis észrevétlenül sodródunk… És ha így teszünk, vagy akár ellenkezőképpen – ha egós akaratból irányulva evezünk valahová nagy meggyőződéssel, akkor bizony könnyen zátonyra lehet futni, vagy partra sodródni egy kanyarnál.

A Lelkünkkel való összekapcsolódásból, a Felsőbb Én által sugallt és kitáguló belső érzetekkel kísért tudatos felismerésekből ered az a „jó irány”, amit „az én Utamnak” nevezhetek. Ez pedig már valódi “irányultság” – a saját Út ismerete! Annak a víziója, hogy a Lelkem a testemben hová/meddig szeretne eljutni a fejlődésben, és erre nem mondhatom azt, hogy nem én választottam, mert a Felsőbb Én az valójában én vagyok – Ő bennem és általam tapasztal és fejlődik. Szabad tapasztalatomból felismerve és választva, tudatosan „Akarni” ezt – olyan üdvözítő állapot, amikor az Áramlást érzékelve cselekszik, vagy nem cselekszik a tudatfejlődésében idáig elért Ember.

Fejlődésünk korai szakaszában önismeretünk eléggé hiányos és főleg nem saját élményű még. Kivétel nélkül mindenkiben található több-kevesebb negatív kondicionáltság, aminek ugyanolyan tudati összetevői vannak (belső képek, gondolatok és érzések), mint egy tudatosan választott és elérni kívánt pozitív víziónak. Amennyiben a negatív minták/berögzültségek nem tudatosulnak bennünk, nem kerülnek kioldásra és nem íródnak felül valamilyen pozitív törekvéssel – azok automatikusan és folyamatosan befolyásolni fogják a mindenkori viszonyulásainkat és közérzetünket. Nem lehet önbecsapásként pozitív gondolkodást mímelni ezekkel a hátizsákunkban, mert egyszerűen nem működik. Nos, ezen a ponton lép be annak a megkerülhetetlensége, hogy felismerjük – mi az a visszahúzó teher, amit szeretnénk kioldani és meghaladni, helyette milyen értékeket érdemes választani, mire és merre felé törekszem, hol nyílik vajon és merre visz az én saját Utam?

Ha tehát a “sodródást” választjuk, ha csak történni engedjük életünket a tudatos belső változásra törekvés hiányában – annak irányát mindig a már beépült negatív minták fogják megszabni és tudat alatt befolyásolni. Ha másképpen nem, legalább egy “mielőbb elevezni innen” késztetéssel a rossz érzést okozó, negatív emlékképpel járó szituációból – amelyet pedig lehetséges, hogy éppen aktuális feladatunk lenne megélni. A saját Út felismeréséhez az önismereti munka során előbb semlegesíteni és felülírni lenne szükséges a már begyűjtött negatív tartalmakat egy tudatos „valahonnan-valahová” irányultsággal. Az említett esetben például szándékosan „beleevezni” a negatív megélésbe, majd onnan kilépve átváltani egy elérni kívánt, táguló érzést okozó minőségbe. És ez az, ami nem szokott sikerülni egy agykontrollt, vagy pozitív gondolkodást erőltető tanfolyamon, ha a nagyon korai (még a gondolkodási képesség kialakulása előtti időkből származó) és karakterfixációt okozó traumák tudatos kioldása elől az Útkereső hamis spiritualitás magasságokba menekül. Ha viszont sikerült a megtisztulás a tudatalatti terhektől – onnan kezdve olyan tudatosság válik kapcsolatunk az intuícióval és a lelki vezérléssel, hogy ha akarnánk se volnánk képesek a sodródásra a “semmittevésben”.

Nincs szabad akarat a személyiségfejlődés alsóbb szintjein, mert minden egós akarat (legyen az menekülés, vagy örömvágy) tulajdonképpen kondicionáltság, ha az nincs összhangban a Felsőbb Én Akaratával. Akkor lesz belőle Szabad Akarat, ha a Felsőbb Én-nel intuitív összhangba kapcsolódva, tudatosan és szabad belátásunkból választjuk azt.

Fokozatosan tudatossá kell tehát tenni a belső “társteremtői” minőségünket és irányultságunkat, mert a Teremtő olyannak alkotott minket, embereket, hogy ez mindenkor, akaratlanul és tudattalanul is működik bennünk. És amíg nem rendelkezünk elégséges önismerettel – a félelmek és külső mintákból vett vágyak vezérlik azt. A végső megoldás erre csak az lehet, ha az egós akaratból való “evezgetés” helyett felismerjük a Lelkünk vezérlését, és minden vélt vagy valós nehézség ellenére Szabad Akaratunkból arra törekszünk, hogy a belülről súgott irányba fordítsuk életünk hajóját. Lehet, hogy ez elengedéssel, beletörődéssel, elfogadással jár, és lehet, hogy elhatárolódással, valaminek a megtagadásával, kizárásával, vagy éppen hogy valaminek az elszánt megszerzésével és megtartásával jár együtt – de az legyen tudatos! Amiben benne kell legyen a tudatos irányultság – honnan hová szeretnék eljutni, milyen értékekhez ragaszkodom és melyeket kell meghaladnom… és hogy miért teszem ezt, milyen új értékeket szeretnék az életemben megjeleníteni és gyakorolni, stb. 

Aztán az út vége felé eljön majd az is, hogy már nem ragaszkodom semmihez és nem akarok semmit elérni, mert a Teljesség érzete már ott él bennem. Addig azonban ne ámítsuk magunkat azzal, hogy úgy teszek, mintha… és megtörténik, mert ebben a műfajban nem működik a bevonzás technikája. Kihagyás és rövidítés nélkül, hegyen-völgyön át végig kell járni az utat, meg kell fejlődni és be kell érni a Tejességet. Ekkor jön el a “nem cselekvés” elvének gyakorlására az idő.

Odáig már a tudomány is eljutott, hogy nem az anyagi lét határozza meg a tudatot, hanem a tudat teremti a „saját” és „közös valóságunkat”. Ami a tudatomban, vagy a tudatalattiban kering, mocorog – az elkerülhetetlenül megjelenik a világomban. A tudatfejlődés kezdeti szintjein az ellentéteket vagyunk hajlamosak bevonzani, magasabb szinteken pedig a hasonlóságok vonzzák egymást. Ez azért van így eleinte, mert a tudatalattiba fojtott minőségek ellenkezőjét „játsszuk” el kifelé magunkból, de a tudatalatti tartalom hatása mégis erősebb, tehát valójában ekkor is a hasonló vonzza be a hasonlót. Például egy homofób macsónak váratlanul meleg szomszédai lesznek, vagy amit nagyon kedvelünk, azt meg kell tanulni elveszíteni, „hiányolni”, mert kompenzáltunk vele valamit, stb.

Ne hagyjuk tehát, hogy egy éppen divatos széljárás határozza meg a belső irányunkat – vitorlázni akár széllel szemben is lehet! A belső navigáció a fontos, ez pedig nem megy saját élményű önismeret, a testérzetek és érzések tudatosítása nélkül, ami nem más, mint testi-lelki-szellemi integráció, jobb és bal agyfélteke, női és férfi energiák egyesítése, a kapcsolódás/megtartás és az önérvényesítés/teremtés integrációja. Csak ezek után kezdődik a valódi és hiteles transzperszonális fejlődés szakasza. Minden korábbi “idelátogatás”, vagy kierőszakolt transzélmény segíthet ugyan a feleszmélésben, de ezek hajszolása akár önámításnak megfelelő csapdává is válhat.

A Te saját utad megtalálásában segíthet “Az én Utam – Életfeladat felismerés” tréning. Kattints a linkre és ismerkedj meg vele, talán kedved támad kipróbálni! 😎



2 Responses to A „nem cselekvés”…

  1. Hú, ez nagyon hosszú. Nem tudom, hány hét kell , hogy elolvassam. :)
    De én elolvastam ezt a három sort és nem úgy értelmeztem, ahogy -ha jól értem- Te írod.
    Én azt olvastam ki belőle, hogy nem baj, ha eltévedsz, mert csak az téved el, aki megpróbál eljutni valahová. És előbb utóbb megtalálod a jó utat.


%d blogger ezt szereti: