A játszmázás az emberi kapcsolatokban a szívcsakra fejlődési szintjére jellemző, és a fel nem ismerés mértékében áthúzódhat a torokcsakra “önbecsülés” szintjeire is. A valahová tartozás, az elismerés, a szeretetigény és figyelemhiány pszichológiai szükségleteit találjuk mögötte. Az önismeret és önértékelés kiteljesedése, valamint az energiaérzékelés kifejlődése együttesen vetnek véget ennek a szakasznak.
De, miért is szeretünk játszmázni? Mert az valahogy jó nekünk… Valamit, sokszor magunk sem tudjuk mit, de elérünk vele, amitől egy ideig jobb lesz a közérzetünk… Különben nem csinálnánk. Ennyire egyszerű lenne? Nézzünk kissé mögé a fogalomnak.
Abban egyetértünk, hogy valamiért késztetést érzünk rá, időlegesen megkönnyebbülünk általa. Hogyan is történik a folyamat? Először is egyedül nem megy – játszmázni csak a másikkal lehet. Partner kell hozzá. Rájövünk, hogy a szülők, majd később embertársaink révén meg lehet szerezni, el lehet érni, azt, amire homályosan érezve úgy véljük, hogy szükségünk lenne… De mire is? [...]
