Tegnap döbbentem rá, hogy amikor új emberrel találkozom, századmásodpercek alatt elhelyezem magam a “mit mutat a külsőd” mérőszalagon a másikhoz képest.

Ehhez először is szemügyre kell vennem, hogy mi az ami miatt a másik kevesebb, mint én.

Hm, jó nagy hasa van, lehetne magasabb is stb. nem sorolom a csököttségeimet.

Aztán eldöntöm, hogy hozzá képest komfortosan érzem magam vagy kellemetlenül.

Mindez azok után, hogy 15 év alatt kifejlesztettem magamban egy látásmódot: elfogadás. Minden ember szép és ezt tényleg érzem is, a tulajdonságai az éppen aktuális tudatszintjét mutatják, az éppen aktuális élethelyzetben, hangulatban stb.

Hogyan lehetséges, hogy a mai napig ennyire ítélkezem és eddig mégcsak ÉSZRE SEM VETTEM?

Vajon hány fronton szabotálom még magamat öntudatlanul?

(Zoli, a bloggoláson már évek óta gondolkodom, nincs hozzá nagy kedvem, de az írás valóban segít. Most a te honlapod lehetőséget ad erre, de ha zavar, hogy itt próbálom az észrevételeimet jegyzetelni, akkor keresek egy privát blogot. Csak egy szavadba kerül.)

Ma viszont azt tapasztaltam, hogy míg belül hatalmas, kiáradónak éreztem magam, tele csodálatos új energiákkal, viszont ahogy egy tükör elé tévedtem, a kialvatlan nyúzott arcom nézett vissza rám. Nyoma sem volt a feltöltöttségnek, a kiterjedtségnek azon az arcon…
Vajon illúzió ez az érzés? (még most is érzem, pedig órák teltek el) vagy túldimenzionálom a tükör mibenlétét?

Szeretnék többet tudni egy jelenségről, melyet megtapasztaltam, de úgy veszem észre, hogy másoknál is sűrűn előfordul. Kezelhetetlen érzelmeket vált ki, teljes illúziókeltés a szívben és lélekben, az agy pedig hozzágyártja a “valóságot” egész napos ábrándozással.

Más azt mondaná szerelem. Én azt mondom NEM Az. Két ember találkozik, beindul valami az egyikben, a másiknál csak szimpátia, vagy egyszerűen csak kedves a másikkal. A szenvedő fél úgy érzi szétszakad attól, hogy nem történik semmi, az energia ugyan termelődik, de hova, kinek, minek? Hiszen kölcsönösségről szó sincs!

Hiába a józan ész, a jelen pillanat elkerül, s nem marad más csak a vágyakozás … mely olyan, mint egy lufi. Egyszercsak kipukkan, s az ember föleszmél a kómából.

Mi indítja ezt be? Kisgyerekeknél is ugyanúgy láttam, mint 50 éves asszonynál, aki azt gondolja, hogy a 25 éves fiatalember ugyanazt érzi mint ő. Tiszta szívből bemagyarázza magának.

Vagy csak tele vagyunk nyomógombokkal, melyek bizonyos “lények” számára bármikor megnyomhatóak, s már készül is a finom érzelmi energia? Nyami, nyami.

Vannak emberek, akinek lakásában, szekrényében, íróasztalán makulátlan rend uralkodik. A rend olyan fontossággal bír számukra, hogy személyes idejük igen jelentős részét áldozzák a fenntartására, valahogyan megnyugszanak tőle. Nem tudhatom, mindnyájukra jellemző-e, de volt szerencsém ismerni néhány olyan rendpárti embertársamat, akiknek fejében és lelkében minden rendszeretetük ellenére óriási káosz honolt.

Aztán vannak olyan trehány és rendetlen emberek, akik szobájában és íróasztalán senki más nem tud eligazodni, vagy bármit megtalálni a kaotikus összevisszaságban. Ők azonnal megtalálják, amire szükségük van. És ami a legfurcsább, hogy vannak olyan rendetlenek, akiknek a fejében a körülöttük uralkodó káosz ellenére világos rend uralkodik a világ és talán még a saját maguk dolgaikat illetően is.

Ismered a mondást – ahogyan bent, úgy kint… De akkor hogy van ez az előbbiekkel? Mi a véleményed róla, hogyan lehetséges ez??

Minap a fürdőszobában a szemetesbe dobtam egy kukacos almacsutkát, amelynek az ehető részét már elfogyasztottam. Egy nappal később, dolgom végzése közben valami mozgásra lettem figyelmes a csempén a mosdó mellett… Egy jól megtermett kukac sportolt nyílegyenesen fölfelé falon.

Olyan céltudatosan tette ezt, hogy szinte irigykedve néztem rá. Honnan tudja, hogy merre kell mennie? Útjába került a falra függesztett tükrösszekrény, rámászott az aljára, ki az elejére, majd a tükör  részén kezdett, néha vissza csúszva, mászni egyre feljebb. Elgondolkodtam, vajon mi lehet a célja, mi végre mászik ilyen eltökélten?

Gondolat orientált fejjel hamar megmagyaráztam magamnak, hogy számára a biztos hely egy élő almában van, ami ugye fent a fa tetején nő. Ezért a kukacnak a gravitáció ellenében van a helyes irány, és addig mászik, amíg egy almát nem talál.

De vajon az emberi fejlődéssel nem ugyanez a helyzet? Egyre magasabb tudatszint felé törekszünk. De ezen belül vajon mi a következő helyes lépés?

A kutyákat is szoktam irigyelni, ahogyan eltökélten futnak az utcán…  Olyan céltudatosnak néznek ki, mint akinek küldetése van. Én miért nem tudok ilyen nyílegyenesen rohanni a célom felé? Persze, jól tudom, hogy a magamfajtánál feladat a világos célkitűzés, döntés, kitartás és a megvalósítás gyakorlása.

Másrészről a spirituális tanítás úgy szól, hogy légy a jelenben, mert a jelen pillanat minőségével teremted a jövődet. A célkitűzés és megtartás, az ennek érdekében történő cselekvés viszont mindig a jövőre irányul. Ebből az következik, hogy tökéletesen a jelenben lenni csak úgy lehet maradéktalanul, ha nem teszünk semmit!

Mi a véleményetek erről? Hogyan lehet ezt paradoxont meghaladni?

Az alábbi video felbontása nem valami jó, ennek ellenére ide tettem első helyre. Vedd a türelmet, hogy megnézd, és egészen feldobott állapotba kerülhetsz!

Indítás után válts teljes képernyőre, és amikor túl sok a szöveg egy oldalon, állítsd meg a lejátszást a szünet (||) gombbal. Csak így tudod elolvasni az idézeteket. (Táltos munkája)

Tatiosz – a Szeretetről

*    *    *

Mi a csudát tudunk a világról?

Légy türelmes, az elején 1:35 perc hangtalan reklám fut, csak utána kezdődik!

Alapmű a megértés ösvényéhez! Feltétlenül nézd meg egyszer!  (1:10 óra)

Milyen érzés lenne? Előbb-utóbb mihez kezdenél, mire gondolnál? Sok minden megváltozna, pl. értelmét vesztené pár dolog, mint a bűn, szégyen, jónak vagy rossznak lenni, erkölcs, stb. De mi az ami megmaradna egy embernek egy ilyen világban?

Ez egy gyakorlási alkalom a tanfolyamot végzetteknek, amelyen érzelmi blokkoldást, energiafeltöltést, energiával gyógyítást végzünk közösen – jógázunk, falun-gongozunk, beszélgetünk és meditálunk.

Minden frissen végzett tanfolyam után az aktuális gyakorlatok kerülnek sorra, illetve újabb érdekes módszereket is tanulunk – Ji-King vagy Tarot kérdés feltevés, ingázás, önismereti, bevonzási és meditációs technikák, mantrázás, stb.

Lehetőleg mindig melegítőben, és meleg zokniban gyere! Polyfoamot nem kell hoznod!

Bejelentkezés a gyakorlásra

Arra a jelenségre reagálva írtam a Szembefordított Tükrök c. írást, amikor valaki ír egy hozzászólást egy összefüggésről, vagy bármiről, amit érdemesnek talál megosztani, s abban valami olyasmit állít, ami nagyon megérint valakiben bizonyos belső tartalmakat, amelyeket védelmezni kezd. Nem neki lett konkrétan ugyan címezve az írás, az érintett ezt mégis úgy érzi és magára veszi, mert ami nem egyezik az ő azonosulásaival – támadást jelent az egója ellen.

Ugyanez megtörténhet a személyes kapcsolatokban, amikor a másik a viselkedésével, a pszichikai és fizikai összességével valami olyasmit képvisel, ami irritál, nem ad visszacsatoló igazolást a saját „igazságaimra”, vagy sérülést érint bennem. Az azonosulásokból és kudarcélményekből különböző szinteken összeálló „saját igazság”, azonosulás, kondicionáltság nagyon sokféle lehet – világkép, értékrend, elmélet, önkép, szerzett minták, hozott jellemvonások és főleg a tudatalattiba nyomott sérülések, kudarcélmények.

Találkozik tehát írásban, vagy élő diskurzusban két álláspont egymással, amikor a két egó megérinti egymást. Ha nagyon nagy a szintkülönbség, vagy nagyon ismeretlen a szembejövő vélemény területe – nem nagyon érint meg, simán elsiklok fölötte. Ekkor az sem valószínű, hogy sérülések lennének bennem ezzel kapcsolatban, mert már korábban is rámozdultak volna a témára, így nem lenne annyira ismeretlen a terület. Az is meglehet, hogy éppenséggel most jött el az ideje a találkozásnak, először találkozunk – és még hárítok, nem fér bele a tudatosságomba. Más a helyzet azonban a megközelítően hasonló szintű álláspontok ütközésekor, vagy a belülről kontrollálatlanul kikiabáló stresszlenyomatok érintettsége esetében.

Az így jelentkező külső-belső ütközést (kognitív disszonanciát, diszharmóniát) valahogyan fel kell oldani, mert baromian zavaró tud lenni és viszi az energiát. Jellemző, hogy általában olyan dolgokon szoktunk így fennakadni, ami még nem fér bele a világképünkbe/önismeretünkbe, de már érdeklődünk iránta, érinti az életvitelünket, csak még nem került igazán a helyére. Vagy régi mumus -  nincs még feldolgozva és beintegrálva. Ellenkező esetben nem érintene zavaróan, ismerős lenne, mert már túl vagyunk rajta. Elég ritkán van az, amikor annyira egyenértékű két “igazság” (pl. a fény részecske és hullám természete) találkozik egymással, hogy csak egy magasabb szempontból/dimenzióból lehet a kettőt egybevarrni. A személyes kapcsolatokban sokkal általánosabb, hogy az egyik álláspont kissé tágabb, átfogóbb, a másik pedig belefér, része lehet annak. Míg fordítva nem.

A feloldáshoz a két ütköző álláspontot általában közelíteni szoktuk egymáshoz, vagy ha nem megy – az egyiket elvetni. De mindig könnyebb a másikét elvetni, egyszerűbb a másét hamisnak mondani. Ez az ego önvédő, energiamegőrző mechanizmusából következik. Minél fejletlenebb a személyiség, annál feltörhetetlenebb az egója, annál vehemensebben védelmezi a saját tudatszintjéhez illő „igazát”.

Kidobni valami régit – mindig energiaveszteség, és befogadni az újat – újabb energiabefektetés. Azért olyan nehéz elengedni a régit, mert megérteni annak idején is komoly energiabefektetésbe került. A kettő összeadódva még nagyobb energiaszükségletet jelent az újjal, a szokatlannal való szembesülés pillanatában. Ha a fejlődésemben elértem egy magasabb rendű, átfogóbb igazság felismeréséhez – lesz elég energiám a beépítéshez. Egy bizonyos szint fölött, amikor az intuíció tudatos használata gyakorlattá válik,  rá lehet érezni a magasabb igazságra, mert jön vele valamiféle kellemes felismerés érzés is, ami energiát szabadít fel. Kárpótol a régi elengedésére, a megértésre, és a „lecserélésre” szánt energiáért. Ha pedig szűkebb a szembejövő álláspont, akkor nagyon hamar be tudom építeni a sajátomba, megnyugvással jár, esetleg még nyerhető is belőle valamilyen addig észre nem vett igazságmorzsa… Hacsak nem túl egós valaki, és nem ragaszkodik mereven a saját, addig jól működő paneljeihez. A kettő között viszont van egy nagyon kellemetlen szakasz – a kételkedés, ami folyamatos energiavesztést jelent. De erről most nem szól az írás.

- A legprimitívebb megoldás, ha megpróbálom kizárni az újat a világomból, hárítom, nem is veszek róla tudomást – fül, szem, száj befogva, vagy még egyszerűbben – fej a homokba. Mint az utcazajt, amikor „kikapcsolom” magamban, hogy ne zavarjon. Mint amikor egy gyengén értett nyelv hallgatása közben egyszer csak lekapcsol az agyam az értelmezésről. Van olyan is, hogy önvédelemből simán kinevetem az új ismeretet kínomban, amit annak közvetítője rendszerint magára vesz. Öreg hiba, ha a kommunikációm még rá is játszik erre. A megismerés rendszerint nevetéssel kezdődik, csak később lesz belőle szenvedés, majd megértés és elfogadás. Ekkor még nincs elég energiám a változáshoz, változtatáshoz, szintugráshoz.

- Szerencsés, ha magamba nézek, megvizsgálom az „én igazságomat”, összemérem a beköszönővel, és ha az átfogóbb – megértem, helyére teszem és befogadom az újat. Változtatok az álláspontomon, így tudatosan gyarapodok általa. Ekkor a tükörképben megláttam a hiányosságomat/ tudatlanságomat és önismeretet gyakorolva felülkerekedtem rajta. Lehet, hogy írok egy köszönő levelet az írásért, vagy szót adok neki, de lehet, hogy csak magamban örülök, és senki nem tud róla.

- Vagy tudomásul veszem, hogy a szembejövő álláspont általam már átélt, meghaladott, ezért nem foglalkozom vele, ráhagyom a másikra, neki még dolga van vele. Előfordul, hogy mégis elkezdem védelmezni a saját álláspontomat, mert ha biztosan tudom, hogy az enyém a tágasabb, talán a másik is hasznát veszi. Ha van remény a másik “hozzátágulására”. De ilyenkor is tudatosan közelebb kell hozni a két álláspontot, mert a különbözőségük miatti zavar nem csökken magától. Mindig csak a “szűkebb tudat nyelvén” történhet a kommunikáció.

Ha az előbbi három eset nem áll fent, és a tudatossági szint egyik fél részéről sem tart a megértés és/vagy elfogadás szándékos gyakorlásának fokán (ezek sorrendisége személyiségtípusonként változhat), és az egók által védelmezett álláspontok győzködik egymást – akkor jöhetnek létre vég nélküli, energiapazarló viták és játszmák, még az önismeretet már tudatosan gyakorlók között is.

Rendszerint akkor van baj, ha az én álláspontom a szűkebb, vagy sérülés van bennem az ellenvéleménnyel kapcsolatban és az egóm emiatt kisebbedik, energiát veszít. Ez ellen akaratlanul védekezni általában úgy szokás,  hogy kitámadok, a másikat megkritizálom, ledegradálom, lehúzom, lekicsinyítem a saját energiaszintemre. Támadó játszmával kerülöm el az energiaveszteséget.

Ezt neveztem “visszatükrözésnek”, amikor a saját tükörképem vizsgálata helyett veszek egy másik tükröt, és pajzsként használva verem vissza vele a felém áramló tágabb ismeretet, amitől rosszul érzem magam. Mondjuk megvádolom a másikat, hogy állandóan okoskodik… ami lehet akár igaz is, de a lényegen nem változtat. Hozzácsapódik egy félrevivő információ a kiinduló tükörképhez, a másik is megérintődik, a lényeg pedig elvész. Miközben mindketten rendületlenül tartjuk  a saját tükröző pajzsunkat, csakhogy ne kellejen szembenézni valami újjal, ami változásra késztet…

Lehet egészen durva kitámadással, kötözködéssel is védekezni, mert a támadás a legjobb védekezés. Ezt rendszerint a dominánsabb, kolerikus vezér típusok szokták alkalmazni. Ekkor jönnek a támadó hangon írt levelek, hiszen indulatok munkálnak az írásuk közben, vagy a vádaskodó hangvételű veszekedések. Vigyázat! Tegyünk különbséget a szenvtelen hangú, további kérdéseket feltevő, tisztázó jellegű, vagy éppen hogy tárgyilagos hangvételű, még tágabb álláspontot közvetítő véleményekkel. Ezekben nem szokott indulat lenni, mert nem védekezésből születtek, hanem kíváncsiságból, vagy jóindulatú felvilágosításból. A szándék, az indíték tudatos volta, avagy tudatlansága a gyökere mindennek!

Mindez tökéletesen kimeríti a játszmázás egyik kategóriájának fogalmát – amikor az egóm kisebbedik egy szituációban, és szeretném elkerülni az energiavesztést, akkor öntudatlan kitámadásból szerzett energiával hozom helyre a romló tudatállapotomat.  Itt jön be a nagy álcázás, amikor jellemző módon azzal vádolom a számomra elfogadhatatlan “igazság” képviselőjét, hogy ő játszmázik velem és manipulálni próbál (lehet, hogy tényleg úgy érzem kellő önismeret híján) – amit végül is éppen én magam követek el vele szemben a saját egóm védelmezésével.

És ha a másik tárgyilagos hangon megpróbál erre rávilágítani, azt az egóm elleni, mindenki által látható támadásnak kiáltom ki. Azt mondom, hogy biztosan az általam felé tartott tükörképtől ideges, ezért kötözködik velem… Rávetítem a saját frusztrációmat, kívülre helyezem magamból, mert így másra lehet haragudni, kevesebb energia kell a belső disszonancia feloldásához. Az önigazolás így meg van oldva… “Visszatükrözéssel” voltam elfoglalva önvizsgálat helyett. A saját tükörképemet vetítettem vissza – “az úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött…”

Mintha valami baj lenne a tükrözés valódi értelmezésével… Úgy értem, ha már tisztában vagyunk a fogalmakkal, de megvalósítani még nem annyira sikerül. Ugyanakkor embertársainkat megvádoljuk vele,  így a játszmázás eszközévé válik, ha ezzel vagdalkozunk.

Mondjuk, vitába keveredek valakivel, és mélyen negatívan megérint valamilyen megnyilvánulása. Ekkor a helyett, hogy megkeresném magamban a rossz érzéseim okát, védekezésképpen rávetítem azokat másokra – a nekem tükrözőt vádolom meg azzal, hogy őt a saját hibája idegesíti, amit bennem lát, ezért vitatkozik, játszmázik velem. Úgy próbálom helyreállítani a tükörkép zavaró érintésétől bekövetkezett energiahiányos állapotomat, hogy átfordítom a folyamatot. És ezzel el is veszítettem annak a lehetőségét, hogy a saját tudatalattimban megbúvó sérüléseket, hibás mintákat észrevegyem a bejövő tükörképből.

Sokszor előfordul ez az önismeret kezdeti szakaszaiban tartókkal, például blogolás közben kialakuló nézeteltérések során, amikor önmaguk hibás reakcióját védve visszatükröznek (vetítenek) a másiknak. Ugyanez tapasztalható  komolynak vélt ezoterikus műveltséggel rendelkező társak, ismerősök között a kapcsolattartás során – a tükrözést a fejlődésben hasznos önismereti eszköz helyett, hogy meglássuk a másikban saját hiányosságainkat, fegyverként vetik be egymás ellen. Megfordítva a lehetőséget, önmegismerés helyett védekezésre/támadásra használják szándékosan, vagy öntudatlanul a visszatükrözést. Ez az, aminek semmi értelme nincs, ami kölcsönös hárítás, elbeszélés egymás mellett a vitában, és soha semmilyen eredmény még nem született belőle.

Ugyanis az egymással pajzsként szembe fordított tükrök végtelen mélységben tükrözik oda-vissza magát, az elindító Hibás Reakciót, amihez aztán a „játszótárs” hibái is hozzávegyülnek. De nem érnek el a tükröket tartókig egyik oldalon sem, senki nem tanul belőle semmit. Önismeret szempontjából körülbelül annyi lesz az eredménye, mint az önkielégítésnek a gyereknemzésben. Végül is ez nem más, mint visszacsúszás az önismeret gyakorlásának szintjeiről az öntudatlan játszmázásba.

A pszichológia ugyanezt a másik oldalról kivetítésnek hívja, ez is oda-vissza működik – a paciens rávetíti a saját zavart képzeteit, meggyőződéseit, belső állapotait a pszichológusra, vagy másokra, és azzal vádolja embertársait, ami éppen hogy a saját zavara, hiányossága, elégedetlensége. A pszichológus aztán akarva-akaratlanul – terápiás célból tudatosan, vagy öntudatlanul belecsúszva – időnként visszavetíti (áttétel) azt a paciensre.

Ha két ilyen kivetítős, visszatükrözős egós ember játszadozik egymással, a vitának csak akkor szakad vége, ha az egyik teljesen kimerül, vagy felülkerekedik a másikon. Néha talán önmagán, ha a játszmát felismerve kilép belőle. Általában mindig a hangosabbnak, a dominánsabbnak van „igaza”, vagy a „szűkebb” keresztmetszet (tudat) győzedelmeskedik időlegesen, pontosan azért, mert kevésbé tud elfogadó lenni, vehemensebben védelmezi az „igazát”.

További írásokat találsz erről az Önismeret kategóriában