IntegGral Önismeret - B Kovács Zoltán

Expandmenu Shrunk


Ki vagy Te?

Vagyis, ki vagyok Én? – kérdezhetnéd önmagadtól…
De előbb nézd meg ezt a videót:

 

 


Gyönyörű… de Gangaji szövege olyan cirkalmas alatta, hogy akinek ez a kérdés fontossá válik, ebből nem biztos, hogy megérti, kicsoda-micsoda ő… Ki a Csoda is Ő?

Megkísérlem elmondani egy kicsit másképp – talán érthetőbb lesz ezzel együtt.

A világ egyik legősibb tradíciójában, a védikus tanításokban, de sok más ősi sámán-hitben is hasonlóan fogják fel és adják tovább a választ, sőt az Integrálpszichológia is elfogadja a következő értelmezést. Az emberi személyiség előbb elkülönülő, vagy folyamatosan táguló tudatossága sok-sok földi tapasztalás után visszatér az Egységtudatba, ahonnan elkülönült. Az emberi fejlődés során, amikor a személyiség már beérett és a dualitás  integrálódott benne  – az ego oldódni kezd. Elérkezik egy szubtilis energiákat érzékelni képes tudatossági szint megtapasztalásához, amelyből transzélményként érzékelhető egy magasabb ‘lelki dimenzió’ – maga a Lélek. Ez még nem a Megvilágosodás, a visszatérés Tudatunk örök forrásába, hanem egy Felébredésnek nevezhető állapot, amikor a saját egyéniesült lelkét ismeri fel a gyakorló. (Itt ebben az írásban a ‘Felsőbb Én’ az egyéniesült lélekkel azonos fogalom)

Az Örök Tudatból tudatszikrává egyéniesülve jön létre az egyéni lelkek sokasága, akik elkezdik a földi létbe ereszkedést és sok-sok életen át tapasztalnak az emberi létformában. Minden nagy világvallás beszél a Lélekről és a ‘Mennyországról’, az ‘Üdvösségről’… de ez nem azonos a Szellem, az Isteni Tudat fogalmával. Minden misztikus vallásalapító előbb e misztikus tudatossági szintet tapasztalta meg, amikor “újraegyesült” Lelkével, vagy Felsőbb-Énjével. Ez a megvilágosodás előtti üdvösség-bölcsesség állapot és érzékelési szint az, ami után már csak az örök Tudatba való visszaolvadás marad – a Megvilágosodás, az újraegyesülés a ‘Szellemi Atyával’, Kozmikus Tudattal, visszatérés a Nirvánába, a Semmibe, ahonnan a Minden létrejön. Ez a kozmológiai kép bátran elfogadható – nem egy elméletről van szó, hanem évezredek óta minden kultúrkörben nagyjából egyformán csengő megtapasztalásról… Ezen kívül hiába is keresnél – nem találsz érthetőbb magyarázatot.

Mi, emberi lények, a létformák világában fizikai testünkben és elménkben, egy önmagára tudatos, és elkülönült én-érzettel rendelkező valaminek/valakinek tapasztaljuk magunkat. Tökéletesen megfeledkezünk eredet nagyságunkról, a saját felsőbb Lelki Énünkről, amelyet a Felébredésig csak az elkülönültséget védelmező elmetevékenységben jó, vagy rossz érzésekként és gondoltformákban észleljük A megnyilvánulatlan lét előbb említett legfelsőbb szintje (Isten Nirvána, Atman, Szellem, Egységtudat, Nirvána vagy legyen Kvantummező) és a megnyilvánult fizikai világ között van az a lélekdimenzió (Akasha, Bardo), ahonnan a ’szellemi monádokból’ (az Egységből kivált tudatszikrákból) keletkezett egyéni Lélek (Felsőbb Én) – letükrözi magát a fizikai formavilágban kialakuló személyiségbe. Írhattam volna, hogy ‘belőle, körülötte, vagy általa kialakuló személyiségbe’, de egyik sem fejezi ki a lényeget, inkább talán csak mind együtt. A test és az elme az ő eszközei, ‘járművei’ a tapasztaláshoz – az életek során át tartó fejlődéshez az anyagi formák világában. Ugyanis az egyéni Lélek, mint energiatest, a manifesztálatlan világból nem tud teljesen a formák megnyilvánult világába leereszkedni, onnan csak ‘levetíteni-letükrözni’ képes magát és ekkor az elme illuzórikus érzékelés-világába esik, “maya” állapotba kerül. 

A letükröződésből született és elkülönülő én-érzet, és annak érzékelő-emlékező-vágyakozó-védekező elmetevékenységének köszönhetően születik meg az önfenntartásra képes, akarattal bíró ‘ego’. Ez az önálló, elkülönült ‘identitás’ (mondhatnánk ‘holonnak’ is)  – alkalmazkodásra, beilleszkedésre, önvédelemre, agresszióra, kreatív önérvényesítő és együttműködő tevékenységre, fejlődésre és regresszióra egyaránt hajlamos. Emberi létformában élő személyiségként ez az entitás már önreflexióra képes – meg tudja figyelni önmaga elmetevékenységét, különböző tudatállapotait és így a saját fejlődését is, ezért tudatos önmegvalósításra és önmeghaladásra is képes. (Az állatok többsége, pl. a kutya sem, a tükörből nem ismeri fel önmagát.) Az emberi létformában működő egyéni Lélek levetülő része az, aki kezdetben a saját identitását kényszeresen keresve – állandóan valamivel azonosulna és ‘Valakinek’ definiálná létezését az anyagi világban. Mert egyébként kínzóan magányosnak, elkülönültnek érzi magát, miután a felsőbb dimenziókból, az Egységből kiszakadt, és az elme által önmagára tudatos lett. Tulajdonképpen e kettősség adja számára a tapasztalás tökéletességét – a fejlődés lehetőségét és hajtóerejét.

Ha pedig az emberi identitástudatnak a személyiségfejlődés kezdetén ilyen elkülönülő “én-határai” vannak, akkor érthető, hogy a környezetében felmerülő minden dolog és történés erősíti, vagy gyengíti ezt az ego-érzetet. Önvédő ösztöneiből pedig természetesen következnek az “enyém”, a vágyom rá és megszerzem, vagy az elutasítom, félem, kizárom és elpusztítom késztetései, amelyek mindenkori érvényesítési módja (az önzés) jellemzi az eddigi emberi fejlődés történetét – a közös történelmünket! Persze, hozzá kell tenni, hogy ebben az “anyagi teremtés”, az önellátás folyamata is fellelhető, különben nem jutottunk volna el idáig.

Mostanában kezd csak számosabban beköszönteni egyes “öregebb lelkeknél”, fejlettebb népcsoportoknál, vagy egy nemzet legtudatosabb rétegeiben az a fejlődési szakasz, amikor az önzés, az ego elkülönültségi érzete oldódni kezd – újra létrejön a kapcsolat a Felsőbb Énnel. Másról sem szól az egész divatos ezotéria-kavalkád, mint ez állapot megtapasztalásáról, ám ennek erőltetett elérése sokszor nem más, mint előremenekülés a spiritualitásba a megoldatlan életfeladatok elől. (Erről egy másik írásom szól – a Spirituális elkerülés.)

Az ego tehát azonosulni szeret dolgokkal, amitől erősebb határok között érzi magát, és ez rendszerint a legfejlettebb tulajdonsága. A jelenlegi legáltalánosabban elfogadott ateista-tudományos közfelfogás szerint (legalább is azok számára, akik a W5 rációs szinten tartanak fejlődésükben) nagy átlagban az elméjével, a gondolataival azonosul az ember – úgy érzi, hogy ‘a gondolataim vagyok’, ‘az vagyok, akinek gondolom magamat’ (’Gondolkodom, tehát vagyok!’) – annak minden járulékos érzelmi állapotával együtt. Néha mégis előfordul, hogy amikor egységben és elégedettnek érzi magát a bőrében, és már nem ragadják el mindenféle irányíthatatlan érzelmi folyamatok sem – egyre inkább képessé válik ‘felfelé’ kijönni ebből az azonosulásból és megfigyelni a saját belső pszichés történéseit. Gyakorlott meditációban még azt is, hogy gondolkodik-e vagy sem… (És sajnos olyan is van, amikor ‘lefelé’ esik ki valaki a rációs elmeállapotából – szétesik, pszichózisba, krízisbe kerül valamely korai érzelmi traumája jelentkezése folytán)

Márpedig, ha ‘Valaki’ képes bennem megfigyelni még a saját gondolataimat is, akkor természetszerűen mégis valami több, valami más lehet az, aki végül is vagyok, mint a gondolataim, a fájdalmaim, a vágyakozásaim összessége… Én is, Te is és Mindenki – többek vagyunk, mint az a reaktív elmeműködés, amivel az emberi tudatunk illuzórikusan azonosulA Lélek letükröződött magja az a ‘középpont’ bennünk, aki ezt az elmetevékenységet, magát a gondolkodás folyamatát is képes érzékelni és megfigyelni bennünk. Ez a jungi ‘self’ fogalma  – személyiségünk integrált érzete, amiben a személyes tudattalan és a kollektív tudattalan mintái is kezdenek érzékelhetővé válni. Ez a kiteljesült megfigyelési képesség, az integrálpszichológia szerint a személyiségfejlődés integrációs (W6) szakaszában érhető el, ekkor következik be az, amit az Energiaérzékelés tréningen gyakoroltakkal segítünk létrejönni és megtapasztalni – az érzések és gondoltok integrálása, és saját élményű önismeretté válása.

Arra a kérdésre tehát, hogy ’ki vagyok vagyok én?’ – fejlődési szintenként más-más választ ad az elménk, de csak egy bizonyos fordulópontig… A személyiség kezdetben ‘maya’-ba borul, illuzórikusan elszigetelődik a Lélektől, ezért egy állandósult magányosság és elégedetlenségérzet kísérti – előbbiből ered identitásának állandó keresése, annak én-védelmi kényszere, és az egység megtapasztalása iránti örökös, de tudattalan vágya. Hiszen a fejlődési szintjétől függően éppen akinek érzi/vallja magát – ez az ő egyedüli, de változó ‘igazsága’, amit ha törik-szakad védelmezni kell, hogy ne érezze szétesettnek magát… Innen ered minden érzelmi, figyelemfelkeltő és hatalmi játszmája is, mert az elégedetlensége, az állandóan vele maradó hiányérzete nem más, mint (eleinte) tudattalan vágya a Felsőbb Én-nel való újrakapcsolódásra – egy állandó vonzódás valamiféle elveszett misztikus Egység után. Átlagos tudatszinten ezt a szerelemben, barátságban, közösségi élményekben találja meg

Néha spontánul módosuló tudatállapotban, később a saját élményűvé váló, fejlett önismeret által már szándékosan is ráérezhetünk a ‘középpontunkra’, aki csak megfigyel belül, bölcs tanúja mindennek és intuitív jótanácsokat súg – de ehhez ki kell finomodnia a belső érzékelésnek. Elősegíthetjük ezt a folyamatot az érzékszerveken beáramló információözöntől való mesterséges elszigetelődéssel, később már a gyakorlással kiérlelt akaratlagos kizárás és elhatárolódás is elég. Ehhez meg kell találnunk magunkban a ‘letükröződött lélekmagot’, és a Felsőbb Én-nel újraegyesíteni. Ekkor ’kapcsolatba léphetünk’ a Lelkünkkel, és ekkor felébredhetünk az elkülönültség illúziójából. Mennyei érzés – aggodalommentes nyugalom, külső-belső béke, harmónia, hála, öröm, szeretet, üdvösség és végtelen boldogságérzet!

Az egységérzetet felnőtt korában eleinte a másik nemű társsal szexualitásban egyesülve tapasztalja meg rövid ideig az ember, majd ahogyan tágul és feltétlenné válik a szeretete – egyre több érző lényhez képes kapcsolódni (család, nemzet, stb), egyre többeket képes elfogadni és szeretni, míg végül lassan Felébred… Ráébred, hogy ő Egy a Felsőbb Én-nel, és általa Egy az Örök Tudattal, mindennel és mindenkivel… Mindig is Egy volt vele, s ez által ő is, és mindenki más tulajdonképpen halhatatlan! Amint fent, úgy lent, amint kint, úgy bent! A megnyilvánulatlan Egység és a megnyilvánult létformák Sokasága – ugyanazon érem, a Világegyetem két vetülete, de Mind Egy!

Mondhatjuk, hogy az emberi lény számára ez a teljesség iránti, a transzcendencia felé érzett vonzalom a fejlődés és tudatosodás hajtóereje. Ha tömören megfogalmazza valaki, hogy kinek érzi, gondolja magát a bőrében – abból megmondható, hogy nagyjából milyen tudatossági szinten tart a saját fejlődési folyamatában. Az Integrálpszichológia jól áttekinthető térképet ad ehhez, mert az emberi tudatfejlődés részének tekinti a spirituális fejlődés szakaszait is. De a teljes érthetőséghez a képből még egy momentum hiányzik – nem hagyhatók ki a Lélek többszöri leszületése, a reinkarnáció és a karma fogalmai sem, mert ha azt valljuk, hogy csak egyszer élünk – az egyes emberek és kultúrák közötti pillanatnyi fejlettségi egyenlőtlenségek semmivel nem magyarázhatók meg. 

Amikor sok-sok élete és karmikus tapasztalása során odáig tágul valaki tudata, hogy úgy érzi, ő Egy minden Emberi Lénnyel, az egész Természettel és az Univerzummal – már nem ragaszkodik semmihez, és nem utasít el semmit – akkor ’kapcsolódott vissza’ a Lelkéhez, a Felsőbb Én-jéhez, ami után személyes tudata visszaolvad a Nirvánába, ahonnan az anyagi létbe ereszkedett. Ehhez bizony ki kell terápiázni magunkból a tudatalatti pincénk tartalmát, szembe kell néznünk az ‘Árnyékunkkal’. Amikor valaki ’Felébred’ – már működik benne az intuíció, észleli a szinkronicitást – ‘Legyen meg a Te Akaratod bennem és általam’ üzemmódban él… Ahogyan a misztikus szentek, vallásalapítók is eljutottak ezen állapotig, felismervén és kimondva, hogy ’Én Az vagyok!’ , ’Tat Tvam Asi!’, ‘Én és az Atya egyek vagyunk!’, ’Én Isten vagyok!’ De ez már nem azonosulás, se nem öndefiniálás – hanem a visszaoldódás felismerése előbb a Lélekben, majd az örök Tudatban. A Hazaérkezés! 

Annak, aki ezt megtapasztalta, innentől teljesen mindegy, hogy kinek-minek tartják, és már önmagát sem akarja leszűkíteni semmilyen identitás-érzettel kifejezhető korlátozott létformára. Így él és dolgozik, rendszerint tanít, vagy gyógyít – segíti mások fejlődését. Igen ám, de ilyet az emberiség hajnalán tehetett meg utoljára büntetlenül valaki… A középkorban már a vallási vakhitben stabilitást találó követők, akik tudata még nem tágult idáig – egy ilyen kijelentésért sokakat máglyára küldtek a szerető Isten nevében, manapság pedig rövid úton egy zárt osztályon találhatja magát valaki, ahol élete végéig ingyen ’drogozhat’, ha ilyesmit hangoztat… Emberi fejlődésünk közepén tartunk éppen nagy átlagban, a lehető legmélyebben az anyagba és a rációba merülve – versengő és mindent megszerezni vágyó teljesítménykényszerbe és fogyasztásba vonódva. De ez szükségszerű megtapasztalni és helytállni benne, mert különben nem sikerülhet annak meghaladása.

A pokolba vezető út – a Lélektől való elszakadásban és a szűkös ‘én’ védelmében elkövetett buta cselekedetekkel – tudatlansággal van kikövezve… és ebben a hatalomvágyon túl sajnos az értelem nélküli, vakhitű jó szándék és hamis küldetéstudat, de a lelketlen, kegyetlenül tudományos, ateista, anyagi javakat hajszoló  világnézet éppúgy benne foglaltatik. Még sok idő telik el valószínűleg addig – ha földi bölcsőnket eközben nem tesszük élhetetlenné – amíg a közös emberi tudatfejlődés elér odáig, hogy a Lelke levetülésének tudomásával spirituális tudatosságban és spirituális közösségben élje az életét…

Sok sikert kívánok a Te Saját Utadhoz ennek megvalósításában!

Útravalóul vidd magaddal ezt a versrészletet itt:

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.
Hiányosságom váljék jósággá benned.
Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni,
hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.
Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben…

 Weöres Sándor – Szembefordított tükrök




%d blogger ezt szereti: