IntegGral Önismeret - B Kovács Zoltán

Expandmenu Shrunk


Szabad akarat

Hogyan lesz a “szabad akaratból” valóban Szabad Akarat?

Sajátságos, egyszerre pszichológiai és spirituális megközelítésből szeretném körbejárni az akarat kérdését, ami a pszichológia és a filozófia egyik legtitokzatosabb, legkevésbé értelmezett és legvitatottabb fogalma. Az akarat a személyiségünk belső tudati működésének egyik lényeges megnyilvánulási eszköze, az önérvényesítés, a teremtőképesség feltétele. Ez a “megfoghatatlan fogalom” érzelmi, gondolati és vizuális tudati komponensek összefonódásából áll össze, de mégis valami sokkal több, mint ez a felsorolás. Egyik embernél erősebb, másiknál gyengébb, de vajon miért? Létezik-e szabad akarat, vagy inkább a sorsszerűség jellemző az életünkre?

A személyes akarat az egó kialakulásával a gyermekkori W3 szinten (3-6 év) jelenik meg, ekkor a legönzőbb formáját mutatja, majd az önmegvalósítás W6 integrált szintjéig tágul, válik egyre önzetlenebbé, és a transzperszonális szinteken kezd oldódni, egyre veszítve személyes jellegéből. Az akarat és a cselekvés fogalmai elválaszthatatlanok egymástól, valaminek a kielégülésére, megszerzésére, elérésére, megvalósítására törekszenek. A teremtés aktusa sem értelmezhető az akarat megléte nélkül. Mielőtt azonban a szabad akarat kérdését megpróbálnám kibontani, tisztázni szükséges néhány, szorosan az akarat működéséhez kapcsolódó fogalmat. Első körben nézzük meg az akarat “tárgyát”, ha lehet így mondani, mert az egyben a hajtóereje is, hiszen az akarat működése mögött mindenkor szükségletek és vágyak kielégülési ereje található. Tisztáznunk kell tehát, hogy mi a szükséglet és mi a vágy?

Vágyak és szükségletek

Az emberi szükségletek fogalma alatt a fizikai és finomenergia testek (az elmetest, a psziché) fejlődéséhez megkerülhetetlenül szükséges fizikai és pszichikai-szociális feltételeket értjük. Így ezek fejlődésünk során a fizikai testből kiindulva (de mindenképpen az alsóbbtól a felsőbb felé) a vitális testen keresztül (ez a pránaburok és az érzelemtest együttesen) a mentális testben megtörténő gondolati felismerések felé fejlődnek, vagyis érzet > érzés > gondolat irányultságúak. A fejlődés alacsonyabb szintjein ez a folyamat sokszor nem is éri el a felismerés, a tudatosodás gondolati szintjét, úgy megy át cselekvésbe. Maslow szükségletpiramisában e szükségletek emelkedő tudatossági sorrendben – a fizikai szükségletek (étel, ital, meleg, szex), a biztonság, a megbecsülés, a valahová tartozás szükséglete, (plusz még a kognitív és esztétikai szükségletek a bővített modellben), és végül az önmegvalósítás, majd az önmeghaladás szükségletei. Egymásból következnek, fejlődési szintenként egymásra épülnek, és a wilberi tudatossági szintekhez rendelhetők. 

Rendszerint, ha egy korábban már megélt szükségleti szint ellehetetlenül, vagy egy korábbi szintű lelki sérülés felszínre kerül – az ember regresszál, kénytelen visszatérni a hiányzó szükségletei pótlásához, vagy sérült részei gyógyításához, mert nincs elegendő akarati energiája a fölötte lévő szintek működtetéséhez és további kiteljesítéséhez. Ebben az értelemben az önmegvalósítás előtti tudatossági szinteken a környezeti és anyagi feltételek nagymértékben meghatározzák a mindenkori tudatállapotainkat. Ezoterikus körökben gyakori csapda az, amikor elégtelen akarati energiájuk miatt ezen hiánypótló szükségletek kielégítése elől sokan az önmegvalósítást is kihagyva, transzperszonális (önmeghaladott) fejlődési szintek gyakorlásába menekülnek, és spirituális technikák segítségével remélik megkönnyíteni a kihagyott szintek beteljesítését. (Erről a spirituális elkerülés c. írásomban olvashatsz bővebben.)

A vágy fogalma alatt pedig valami még kellemesebbnek, még többnek, különlegesebbnek a megszerzését, elérését, megtapasztalását, vagy éppen valami kellemetlenség elkerülését, kizárását, elutasítását értjük, amely nem feltétlenül létfontosságú szükséglet a fejlődés szempontjából, inkább csak az elmetest és vitális test boldogságérzetéhez, az egó elégedettség érzésének fenntartásához kell. A vágy inkább egy már megtapasztalt feszültségoldó, vagy megváltáshozónak vélt jobb állapot tudatos elérésére irányul, vagyis a sorrend fordított – mentáltest (emlékezünk rá, vagy véljük, fantáziálunk arról, hogy valamitől boldogabbak leszünk), vitáltest (vágyunk rá) és fizikai test (kívánjuk) a sorrend, tehát gondolat > érzelem > érzés > érzet irányultságú. Az ellenőrizetlen vágyak esetében sokszor a “meggondolás” sajnos ki is marad, mindjárt a kényszeresen hajszolt és megkönnyebbülést hozó, hiányérzelem > hiányérzés megszokott, bekondicionálódott minta-kielégítésénél kezdjük… Szükséglet és vágy mögött tehát egyaránt kielégülni kívánó érzelem-/érzéspotenciál található, ami a cselekvésbe visz. Ilyen értelemben a szükséglet is vágy – mégis a szükséglet tudatos felismerése (megkülönböztetése a múlandó örömszerzési vágytól) és ennek megvalósítása lesz a fejlődést hozó cselekedet mindenki életében.

A csapda

Most pedig, amit nagyon fontos meglátni: mindkét irányú vitális folyamatnak van egy közös, egymást átfedő része, amely az érzésekben nyilvánul meg. Alacsonyabb tudatszinteken, amikor az önismeret még nem játszik szerepet a fejlődésben, a szükségletek és a vágyak rendszerint szétbogozhatatlanul összekeverednek egy állandósult “hiányosság érzésben/érzetben”, hogy önismereti kutatásainknak bő teret adhassanak… Szerencsére kiskorunkban felnőtt szüleink elégítik ki a szükségleteinket, így még nem a mi felelősségünk megkülönböztetni azokat mértéktelen vágyainktól. Amikor az elégedetlenség öntudatlan érzése-érzete dominál belül, és ha ez az állapot még nem kellően tudatos – lehetőleg azonnal mindent akarunk, ami ezt a kínzó érzést legalább kis időre enyhítené. Válogatás, megfontolás nélkül mindent – valódi szükségletünk-e az, avagy csak talmi feszültségenyhítésből eredő kényszer… Az ilyen szinten megrekedő felnőtt is, ha kiesik a megszokott környezetéből, ha nem birtokolhatja, csinálhatja megszokott dolgait, ha nem játszhatja felvett és begyakorolt szerepeit – elviselhetetlenül játszmázó, kritizáló, vádaskodó, okoskodó, és önzően manipuláló energiavámpírrá válik. Minkét fogalom mögött veleszületett szamszkárák (hajlamok, hajlandóságok) is állhatnak, de főleg a fejletlen, alacsony tudatossági szintekből fakadó vágyak visznek bele a karmikus következményekbe, és a belőlük következő “kötelező” életfeladatok megtapasztalásába.

Érzelmi potenciál – a hajtóerő

A személyiség egós eredetű, feszültségenyhítő és identitásvédő, a mindenkori tudatállapotát javítani kívánó akarati tevékenysége az, ami végül is cselekvésre készteti az embert, lehetővé téve szükségleteink és vágyaink megvalósulását / kielégülését. Az akarat üzemanyaga a vágynak nevezett erős érzelmi potenciál, vagy más szóval emóció (angolul –  emotion, a motion szó pedig mozgást, mozgatást jelent), aminek egy kritikus mértéke indítja el a cselekvést. Jogos szükségleteink kielégítése is ilyen emóciókkal történik, tehát a vágy egyben szükséglet is, amit eleinte egy cselekvésre késztető, zavaró “rossz érzésből”, “elégedetlenségből” veszünk észre, majd tudatosulása után akarati tevékenységgel elégítünk ki. A preperszonális, gyermeki fejlődés szintjein inkább a vágyaink tudatosulnak csak (de szerencsére eleinte egybeesnek a szükségletekkel is), míg a személyiségfejlődés magasabb szintjein egyre tudatosabbá válik a valódi szükségletek felismerése. Vágyaink kontrollálása, késleltetése, sőt akár megtagadása is bekövetkezhet, mert az önismeret gyarapodásával megkülönböztethetővé válnak a szükségletektől. Ezt a jelenséget nevezik a védikus hagyományokban a “megkülönböztető képesség” kifejlődésének.

Érzés vagy érzelem?

Egy másik megközelítésből jó lenne ezen a ponton tisztázni még, hogy mi a különbség érzés és érzelem között? Az általam ismert néhány világnyelv mindegyikében két külön szót találunk a kifejezésükre, de mindegyikben összemosva és felcserélgetve használják azokat, ahogyan mi is a magyar nyelvben. Értelmezésemben az érzelem – ugráló gondolatokból eredő, gyorsan változó és tovasuhanó olyan hangulati “elem”, amit sokszor nem is tudatosítunk. Viszont a megszokásból, automatikusan gyakran ismételt, vagy céltudatosan kitartott megkülönböztető gondolatokból előálló hasonló érzelmek már észrevehető érzéssé. sűrűsödnek. (Az önismeret kezdeti szintjein ez a folyamat általában a nem kellően tudatosult kollektív mintákból is eredhet). Egy hasonlattal élve – ha képzeletünkben a gondolat egy változó irányú szélfúvás, az kaotikus hullámzást fog előidézni egy tó sima vízfelületén, amelyeket képzelhetünk a gondolathoz tartozó érzelmeknek. Ha azonban a szél kitartóan és erősen egyfelől, egy irányban fúj – ennek nyomán olyan nagyobb hullámok gördülnek tova a szél mentén, amelyek vízalatti áramlást idéznek elő. Ez az észrevehető irányultságú tartós áramlás lesz az érzés a hasonlatunkban. A lényeg az ismétlődésen, az egyirányúságon van, amelyek pszichoszomatikusan akár testi szintű érzetekké, elváltozásokat kiváltó betegséggé is válhatnak egy negatív irányú “teremtés” esetében. Ugyanígy működik pozitív irányban is, vagy bármely más irányban is – eképpen teremtünk karmát, amennyiben ez nem tudatos, és a valódi szükségleteinket kielégítő folyamat.

Az érzelem tehát mentális tevékenységből eredő, a gondolatokhoz közelebb álló tudati komponens az érzéshez viszonyítva, amelyet ha sokszor ismételgetünk, azt egy leülepedett, általános érzésben – a közérzetben tapasztalhatunk meg… abban, hogy elégedettek, avagy elégedetlenek vagyunk-e? Az megelégedettség rendszerint tétlenséget okoz, az elégedetlenségből következő vágyak viszont tevékenységre sarkallnak. Vágyaink tárgyát minél tudatosabban megválasztva – ami maga az önismeret egyben – emelkedhetünk, fejlődünk lassan a “teremtőképességünkben”.

Boldog akarok lenni

Az alacsonyabb rendű testi-lelki  szükségletek eleinte megkülönböztethetetlenül összekeverednek tudatunkban a vágyakkal, amelyek értelmezésemben többnyire jó testi érzéseket kiváltó, ösztönszintű, élvezeti megszokásból eredő, vagy végig nem gondolt, de megkönnyebbülést hozó, azonnali örömöket kívánó hiányérzetek. Hajszolásuk sokszor az önuralmat is aláásó krónikus elégedetlenségben, félelemérzéstől való rettegésben, vagy örömteli, jó tudatállapotok szenvedélyfüggő keresésében állandósul. Ugyancsak nagy teremtő erővel bírhat, ha az érzelmi potenciál eléggé nagy és hosszan kitartott. A testi szintről, vagy az alacsonyabb tudatossági szintekről eredő vágyak esetében ez megszokottan, majd később a kollektív minták által támogatva is könnyedén megy. Itt úgy működik a szabad akartunk, hogy választhatunk pl. a rettegés, vagy a biztonságérzet megteremtése között, a szegénység vagy gazdagság között, az elégedetlenség és boldogság között abban, hogy teszek-e érte valamit. Ki ne akarna azonnal boldog lenni? De mégsem olyan egyszerű a kérdés, sőt néha nem is megy olyan könnyedén.

A felismert magasabb rendű szükséglet inkább egy gondolati tevékenységből, tudatos megkülönböztetésből (felülről) származó érzelmi késztetés, amiből egy állandó intenzitással megtartott  érzésként születik meg a céltudatos cselekvést elindító érzelmi potenciál. Ezt bizony sokkal nehezebb megvalósítani, különösen a tudatosság magasabb, a fizikai szükségletektől távolabb eső, önmegvalósító és önmeghaladó szintjein. A vágyak általában győzedelmeskednek a szükségletek fölött – szabad akaratunkból megteremtjük azokat a közmegegyezéses értékeket, amelyekre vágyunk, ha nem gátolja azt valami elakadás… de valóban fejlődést hozó szükségletünkből történik-e ez, még ha pozitív, kényelmet és bőséget hozó dolgokat vágyunk és teremtünk is általa? Sajnos, az átgondolatlan vágyak erősebbek, mint a helyesen felismert szükségletek a kezdeti “szabad akarat” működésében.

A döntés

Az akarat működésének megértéséhez azonban még egy lényeges komponens hiányzik. Szükségletek és/vagy vágyak megvalósításához egyaránt kitartó akarat kell, de nem elég. Szükség van még egy olyan eltökélt döntésre is, amivel és ami után felelősséget vállalunk (vállalkozunk) annak az egymásra épülő cselekvéssorozatnak a véghezvitelére, ami a beteljesülést lehetővé teszi. Kezdetben az önös vágyak megvalósításának domináló akarata tapasztalható inkább, mintegy menekülésképpen a rossz tudatállapotok elől, míg a valódi szükségletek felismerése, és ugyanolyan intenzitású akarása fejlettebb gondolkodást és megkülönböztető képességet – magasabb tudatossági szintet feltételez. Kitartó akarat nélkül tehát nincs megvalósulás… de bármelyik folyamat eredményességéhez szükség van még egy határozott és időszerű döntésre is a beteljesítő tevékenység elindításához, valamint a cselekvés irányultságának meghatározásához: „A vágy és annak megvalósulása között a döntés a híd!” (I. Yalom)

Hogyan döntünk? Kezdetben a testi szükségletek érzései és a gondolati képekhez kapcsolódó érzelmek, vágyak és félelmek elviselhetetlenségének érzete az indító és a hajtóerő, majd a tudatos fejlődés feltételeinek, szükségleteinek felismerése és beteljesítési szándéka befolyásolja a döntést és táplálja az akaratot. Ez utóbbi esetben, az önmegvalósítás szintjein már nehezebb az indítás és a megvalósítás (a kritikus tömegű érzelmi potenciál koncentrálása és mozgósítása), hiszen az egyedi, soha nem volt célok megvalósítását a kollektív energiák még nem támogatják. Mégis, ott a Döntés felelőssége, hogy mit elégítünk ki a cselekvésünk által… Nem kerülhetjük meg, egyre tudatosabban szembesülünk a tudatos döntéssel: a fejlődésünket biztosító szükségletek megvalósítására törekszünk-e, avagy a sokszor kollektív mintákból eredő vágyak és értékek elérésében jeleskedünk?.

Foglaljuk össze, hogy miből is áll tehát az akarat megnyilvánulása bennünk. Mind a vágyak, mind a szükségletek kielégítése mögötti folyamatban a megvalósulásukhoz elengedhetetlenül szükséges, kitartó és szenvedélyes érzelmi potenciálnak kell lennie, ami “üzemanyagként” hajtja előre a cselekvést… Ha ez nem elégséges, a vágyból csak álom marad. Ez az intenzív hajtóerő nem más, mint az erős érzés-érzelem impulzusok kezdetben kontrollálatlan, ösztönös tolongása, később tudatos megkülönböztetése és céltudatos fenntartása a végeredmény elérésének kitartó szándékával. Párhuzamosan szükség van a cselekvés irányultságának, mikéntjének, kivitelezési és megvalósíthatósági sorrendjének gondolati modellezésére (elképzelésére), és természetesen a beindításhoz szükséges határozott és időszerű Döntésre. Belső víziók és érzések idézik elő és kísérik végig a döntéshez szükséges emlékezés, felismerés, megkülönböztetés, tervezés, elindítás és kivitelezés mentális folyamatát, amelyek az akaratban egyesülve válnak teremtőképessé. Szép és kifejező a magyar nyelv – az ember nem képes megtenni valamit, amiről nincs belső képe, képtelen rá.

Akarat és önzés

Minél alapvetőbb egy szükséglet (létszükséglet), annál kevesebb gond van a beteljesüléséhez szükséges akarat mobilizálásával. Kezdetben a szüleink segítenek, az ego kialakulásának szintjén pedig a vágy elsöprő erejű és önző bennünk – a kisgyermek kompromisszumok nélkül akar. Sok felnőtt ezen a tudatossági szinten maradva testi erőszakkal érvényesíti önző akaratát, a vágy itt még megfontolás és kételyek nélküli. Az akaratérvényesítés erőssége, az önzés mértéke azonban a tudatossági szintekkel változik, egyre szelídül, egyre inkább tekintetbe veszi mások szükségleteit is. Két nagyon érdekes szakasz különböztethető meg ebben a folyamatban – a tudatosság közösségi, szabály és rendközpontú szintjén rendszerint azt akarjuk, amit az a közösség értékel és akar, ahová tartozni szeretnénk (család, vallási közösség, párt, nemzet – W4), mindenki más ellenség. Nagyon erősen hatnak a kollektív minták, de az önzés mérséklődik – aki hozzám tartozik, vagy én hozzá, annak rovására nem akarom érvényesíteni az akaratomat. Gátlás nélkül, fanatikus erővel megteszem viszont a hozzám nem tartózókkal, az idegenekkel szemben.

A következő tudatossági szinten az önérvényesítés, az egyediség válik uralkodóvá, mondhatjuk ezt az önmegvalósítás kezdetének is (W5). Az akaratérvényesítés mégis megfontoltabb lesz, az önzés tovább mérséklődik – mindenki közmegegyezésével hozott törvényeknek veti alá magát. Ezen belül azonban kíméletlen verseny, ügyeskedés és manipulatív kommunikáció folyik, a szabályok kijátszását és a versenyelőny megszerzését sportként űzik. Mégis tágabb a tudatosság, többen férnek bele (mindenkinek egyforma joga van az önérvényesítéshez, nincs kirekesztés az értékrendben. Elismert híres és gazdag akarok lenni, nem akarok alárendelődni! De megjelenik egyben az önismeret igénye is – meg akarom érteni önmagamat is, nem csak a világot!

Csak a következő, integráló tudatossági szint az (W6), amikor az előbbi kettő valahogyan összeérik, még megengedőbb lesz és kezdi globálisan minden és mindenki érdekeit figyelembe venni. A képességeim szerint való dolgokat akarom csinálni az önmagam és mindenki örömére. Játszmamentes kapcsolatokat akarok, hiteles önmagam akarok lenni és ehhez másokat is hozzásegíteni.

A magasabb fejlődési szükségletek szintjein azonban elégtelennek bizonyulhat az akaraterő, ami rendszerint az alsóbb szintek hiányosságaiból következik. Ekkor gyógyítani szükséges az energiát elvevő, sérült és leragadt személyiségrészeket. Magasan fejlett, integrált személyiség esetében, akinek már kapcsolódása van a Felsőbb Én-jéhez, döntéseiben működni kezd az intuíció is (W6-7) – lehetővé válik számára a “saját út” kétségek nélküli felismerése. A saját út követésének eldöntése, az elhivatottság érzése és beteljesítésének vágya  lehet olyan elemi erejű, oly mértékben eltökélt és szenvedélyes, hogy valaki ilyenkor tudatosan képes lemondani alsóbbrendű szükségleteinek beteljesítéséről is a Lelke szerint való tevékenység végzése érdekében (ilyenek a művészek, sportolók, aszkéták, stb.) Az akarat gyengesége esetében azonban mindez sok esetben cselekvés nélküli, vágyteljesítő fantáziálás maradhat.

Szabad-e az akarat?

A boldogságvágyak teljesítésekor jellemzően a kollektív tudattalan, a társadalmi és családi minták hatása, a személyes kondicionáltság, karakterünk típusa és sérülései a meghatározó tényezők a személyes akarat megnyilvánulásában. A személyiségfejlődés még fel nem ébredett, perszonális szintjein (W3-5), amikor az önismeret éppen csak elméleti jellegű, az intuíció sem meghatározó a döntésekben, a tudati finomenergiák érzékelése, egy-egy érzés (vágy) belépésének észlelése és megkülönböztetése, az önfegyelem még nem működnek – ez az illuzórikus, kondicionált és önös vágyteljesítés a „karmagyártás” legfőbb oka és eszköze. Erős, önző akaratú embereknél igen hatékonyan tud működni… Ezt nevezem “szabad akaratnak”, aminek önző és másokat, vagy a természetet károsító hatását a jelenlegi társadalmi rend és morál elfogadja, bizonyos keretek között megengedi és normálisnak tartja. A karma törvénye viszont hosszabb távon – akár életeken is áthúzódva – szembesít a következményeivel.

De valójában beszélhetünk-e bármilyen szabad akaratról az ember perszonális fejlődésének azon szakaszaiban, amikor az egót teljes mértékben fixálódott karaktere (wilberi W1 szint), annak sérülései és bekondicionált mintái (W2-3), az adott kultúrkörben elvárt szociális viselkedés (W4), vagy a teljesítménycentrikus versenyszférában való helytállás kényszere és az anyagi javakat hajszoló értékrend (W5) vezérlik?

Nyilvánvaló „nem” a válasz. Még akkor sem, ha a „Titok-szerű” bevonzások, agykontrollos technikák és programozások tudatosabban alkalmazva vészesen jól működnek az önös vágyak teljesítésében is (sajnos, még inkább a tudattalan intenzív félelmek esetében), mert a folyamatot még ezen a szinten is többnyire kondicionáltságok és társadalmi minták vezérlik. És akkor még nem is említettük azokat a valóban sorsszerű és elkerülhetetlennek tűnő „karmikus” történéseket, amelyeket úgy tűnik, hogy minden pozitív gondolkodás és bevonzási kísérlet ellenére mintha kötelező feladatként kellene olykor megélni… Szabadon akarhatunk mindenfélét, csak hát ki az, aki akarja mindazt bennünk és hol tart az önzésben?

A valóban Szabad Akarat

Ebben az értelmezésben tehát a deterministáknak, fatalistáknak van igazuk a több mint kétezer éves vitában, hogy nem létezik a szabad akarat. Vagy mégis az ateistáknak, materialistáknak, akik azt mondják, hogy életed alakítója kizárólag csak te magad vagy? De az ő érveik is csak addig állnak meg, amíg nem találkoznak valamilyen megmagyarázhatatlanul „igazságtalan”, meghiúsító akadállyal, vagy csodaszerű sorseseménnyel az életükben, ami keresztbe tesz az önzésüknek, s amitől pálfordulást vesz a világnézetük és értékrendjük – egyszerre csak nagy hirtelen istenhívőkké válnak! Mindkettő egyszerre igaz és egymásból következik – bennünk és általunk, fejlettségi szintünk függvényében értelmezzük, valljuk és tapasztalhatjuk. Hogy hogyan – ezt az Integrálszemlélet segít maradéktalanul megérteni.

A konklúzió pedig igen egyszerű – szabad akaratát ténylegesen akkor gyakorolhatja az emberi testben fejlődő lény, ha tudatosságában elérte azt a szintet, amikor felismeri rejtett karakterét és az addig felhalmozott karmikus programjait, amelyek visszahatása elől – vagyis önmaga elől sehová nem menekülhet… Amikor felismerni és szembenézni képes önnön árnyékával, addigi élete következményeivel és a rá váró feladatokkal. A karmája elől, akár egy eldobott kő elől nem bújhat el senki, a kő előbb-utóbb be fog csapódni. Amit a jelenlegi életünkben tapasztalunk, annak már szorgos magvetői voltunk korábban – ezt most már csak learatni lehet, vagy egy ideig még menekülni előle. Sokat segít ennek integrálásában, ha elfogadjuk a keleti tanítások reinkarnáció elméletét, miszerint az előző életekben begyűjtött karmánk visszahatásait, a még nem teljesített életfeladataink és ki nem bontott lehetőségeink összességét éljük a jelenlegi életünkben. Ha mindezeket felismertük már – nos, ekkor valóban Szabad Akaratából, felelősen dönthet valaki úgy, hogy végre felvállalja a halogatott dolgait, megdolgozza és elengedi felhalmozott karmája következményeit, illetve olyan életet él, amelyben már nem teremt további karmát magának.

“Legyen meg a Te Akaratod!”

Ennek feltétele a “vágy nélküli cselekvés”, amikor nem ragaszkodunk a cselekvésünk eredményéhez, de éppolyan hatékonyan, „lelkesen” (azaz Lelki Én-ünk irányítása alatt), halogatás nélkül megtesszük az élethelyzetünkből adódó és fejlődésünkhöz szükséges feladatokat. Ebben a transzcendens fejlődési szakaszban már nem az egó önző, önfenntartó, önvédő és birtokolni vágyó személyes akarata vezérli az egyént, hanem a „Legyen meg a Te Akaratod, Uram” elve szerint él (megeshet, hogy átmenetileg nem tudatosan még, de a kettő átfedi egymást). A személyes akarat eggyé válik a Teremtő Akarattal – így lesz Szabad Akarat belőle a követője számára. Aki érzékeli a szinkronicitást és a Flow-t, s az „áramlásban” látja-megérzi, hogy mi van megszületőben éppen, mi akar általa és körülötte az anyagi létben megnyilvánulni a mögöttes finomabb dimenziókból (David Bohm – Implicit, szuperimplicit rend). Mellé áll, segíti azt megszületni, és élvezi annak gyümölcseit – ha szüksége van rá. Ha pedig nem – akkor ragaszkodás nélkül továbbáll.

A szívéből dönt – intuícióval és kreatívan, holisztikusan gondolkodik mindkét agyféltekéjét, önérvényesítő és kapcsolódó energiáit integráltan használja, már megtalálta helyét a világban, saját útját járva segíti mások boldogulását és állandó kapcsolatban áll a Felsőbb Énnel, a Lelkével. A buddhiban él, de a földi síkon “Mindenek” fejlődését segítve cselekszik (W7-8). Készül a hazatérésre, Tudata Forrásának, a Kvantum Én, a Nirvána állapotának megtapasztalására, de nem sietteti azt, mert tudja, hogy meg fog érkezni – onnan jött és máshová nem mehet vissza. Nem fél a testi haláltól, mert az csak pihenő a számára. Mert ő valójában a Felsőbb Én-nel azonos halhatatlan lény, akinek fizikai teste és személyisége csak ideiglenes eszköz a tapasztaláshoz a pszichébe letükröződő Lélek számára.

Kép1.jpg
Az akarat, mint fejlődésvonal

A W8 tudatfejlődési szinten mondhatja valaki azt, hogy Szabad Akaratából cselekszik, amikor személyes akarata és a Teremtő Akarat eggyé válik benne. Az Univerzum intelligenciája vezérli cselekedeteit az Áramlásban, amely a Tudat Forrásából fejti ki állandó hatását benne és általa. Nem más ez az Akarat, mint a holonok, az emberi tudat, az Univerzum – vagyis a Mindenség fejlődésének állandó alapkésztetése és hajtóereje. Ennek szolgálatában valóban Szabad Akaratából cselekszik a fejlődésében idáig elért ember.

B Kovács Zoltán

vissza a lap elejére




%d blogger ezt szereti: