IntegGral Önismeret - B Kovács Zoltán

Expandmenu Shrunk


Szembefordított tükrök

tükörszemben

Ezoterikus körökben divatos “visszatükrözésnek” nevezni az írásomban elemzett lelki folyamat cselekményét – amikor egy szerepcserével és nézőpontváltással megfordítják a pszichológia által „kivetítésnek” nevezett én-védelmi reakciót, és a másik ember által erre adott választ. A játszmázásról van szó valójában, amit párban szoktunk játszani és akár nemzeti sportként is űzhetnénk, vagy akár bajnokságot is rendezhetnénk belőle.

Mondjuk, vitába keveredek valakivel, és mélyen negatívan megérint valamilyen megnyilvánulása. Ekkor ahelyett, hogy megkeresném magamban a rossz érzésem okát, védekezésképpen rávetítem azt a másikra, majd a „tükrözőt” azzal vádolom meg, hogy szándékosan hoz ilyen állapotba… és nagyon haragszom rá! Ugyanakkor a társamat szintén idegesíti az, amit én képviselek és tükrözök felé, mert az egymást kiegyensúlyozó, öntudatlan hiányosságok párban találják meg egymást. Amit bennem lát meg önmaga „árnyéka” helyett, azzal vitatkozik, játszmázik, én pedig vele… és így oda-vissza.

SZEMBEFORDÍTOTT TÜKRÖK vagyunk egymásnak.

Amikor elkezdem, vagy bevonódok egy ilyen játszmába – a „tükörkép” zavaró érintésétől bekövetkezett energiahiányos állapotomat próbálom helyreállítani. Ez nyilvánul meg egy támadó, kontrolláló, vagy önsajnáltató, figyelmet kimanipuláló, őszintétlen viselkedésben. Játszmázásnak hívják, és egy olyan tudatossági szintre jellemző, amikor még igen gyenge az önismeret, és az elfojtás, tagadás és kivetítés a legjobban bevált én-védelmi mechanizmusok.
 
Ha két ilyen kivetítős, visszatükrözős egós ember egymásra talál – vég nélküli, önfenntartó üzemmódban képesek játszmázni egymással. (Ki mit gondol, vajon hogyan találunk élettársként egymásra?) S a kettejük közötti háborúnak csak akkor szakad vége, ha az egyik teljesen kimerül, vagy felülkerekedik a másikon. Általában mindig a hangosabbnak, a dominánsabbnak van „igaza”, de mindig a „szűkebb” keresztmetszet (tudatossági szint) győzedelmeskedik ideiglenesen, pontosan azért, mert kevésbé tud befogadó lenni. Ezért még elszántabban védelmezi a saját „igazát”, vagyis az adott azonosulásával definiált önmagát. Egyfajta „ki a szűkebb, rugalmatlanabb és erősebb” verseny kezdődik az alullicitálásban, ahol csak „alulról” lehet győzni. Ritka és szerencsés eset, ha egyikük felismeri, hogy mit művel és önként lép ki belőle. Ez jelentené önismereti fejlődésében azt a minőségi ugrást, amikor meghaladja önmagát és kinövi ezt a sok kölcsönös szenvedést és energiavesztést okozó én-védelmi mintát. Minden spirituális törekvés, ami ezt megelőzi, pontosabban a feldolgozását kihagyja, átlépi – koraszülöttnek nevezhető, aminek több kára, mint haszna származik önmagunk és mások számára egyaránt.

Nehéz tetten érni magunkban a folyamatot, mert a játszmázás lehet egészen csalóka is – azt hiszed, hogy veled teszik, holott te magad teszed a másikkal, és viszont… “Az úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött” – felismered? Ezen a szinten jellemzően még nincs önismeret, vagy csak nagyon elméleti, de jogosnak vélt, feldolgozatlan indulatok, fájdalmak és bosszúvágy annál inkább tolonganak. Sajnos még később is, már komoly önismerettel rendelkezve is  bele lehet csúszni észrevétlenül. Ha viszont kevés önismerettel, de annál nagyobb ezoterikus “lelkesedéssel”  próbál meg valaki belelátni ebbe a „tükrözősdibe”, számára ott kezdődik az őrület, hogy akkor most melyik tükörkép a valódi? Ugyanis tükröt lát a tükörben… melyik a kiinduló, vagy melyik az elsődleges? Honnan lehetne megfogni, beavatkozni és megszüntetni? Magyarabbul, ki kezdte el a kapcsolatban a háborgást anno? Mert hogy az ember „ős-elégedetlennek” született, azonban az is tény, hogy valahol a fejlődésnek is ez a motorja… 

Az egymással pajzsként szembe fordított „tükrök” végtelen mélységben tükrözik oda-vissza magát az elindító hibás reakciómat, amihez persze a „játszótárs” tudatalatti kiegyensúlyozatlanságai is hozzávegyülnek, így az oda-vissza folyamat gerjeszti önmagát. De soha nem érnek el a “tükröket pajzsként maguk előtt tartókig”, ezért nem tudatosulnak egyik oldalon sem, így senki nem tanulhat belőlük semmit. Ha egyikünk sem ismeri a saját “árnyékát” – reménytelen a kilépés. Ha csak a „tükörkép tükörképét” vélem igaznak (vagyis ragaszkodom a saját sértett „igazságomhoz”), akkor nem láthatom meg a másik által „közvetített” tökéletlenségemet, mert pajzsként használom az általam akaratlanul, tehát nem tudatosan tartott/képviselt tükröt (vagyis a saját hibás reakciómat) a másik felé!

Ezzel nem csak magamat, de a társamat is megfosztom a lehetőségtől, hogy felismerjük önmagunk hiányosságait a másikban. És a játszma vég nélkül folytatódik, akár egy évekig elhúzott TV-sorozat, amelynek valóban az emberek közötti játszmázás a nemes megihletője… Ezért szeretjük nézni, azért készítenek ilyet a kereskedelmi televíziók, mert a többségünkre jellemző tudatossági szintet jeleníti meg, könnyű általa reklámokat is beetetni velünk. Pedig a kölcsönös tükrözés önismereti szempontból kitűnő tanulási lehetőség lenne, de ameddig nem tudatosul, nagyjából annyit ér a személyiségfejlődésben, mint az önkielégítés az utódnemzésben.

Gyanítom, hogy nem volt könnyű eddig követni az írást és beleélni magunkat a problémába… Pedig ezt csináljuk nap, mint nap egymással – ott sem vesszük észre, ott sem értjük meg, hogy mit teszünk ezért itt sem könnyű megérteni. Sajnos, önmagukat komoly spirituális magasságokban járóknak hívő, együtt élő társak, barátok közötti kapcsolatokban, csoportokban is rendre előfordul, hogy önmegismerés helyett, mondjuk spirituális gőgből/féltékenységből védekezésre/támadásra használjuk szándékosan, vagy öntudatlanul ezt az oda-visszatükrözést… (lásd a facebook-os vérre menő spiri vitákat). Pedig ez az, aminek semmi értelme nincs, ami csak kölcsönös hárítás, elbeszélés egymás mellett, és amiből soha semmilyen fejlődés még nem született. 

Vajon nem ilyen dolgokról kellene tanulnunk már iskolás korunktól fogva, hogy a kapcsolati kultúránkat élhetőbbé tegyük? Az első lépés talán már alakul… úgy tudom, hogy a teológia lassan kötelező tantárgy lesz a suliban! :)

Amire a figyelmet fel szeretném hívni, hogy sokkal egyszerűbb megfogni és megszüntetni ezt az önismeret-hiányos reakciót, ha nem tükrözésként viszonyulunk hozzá, hanem meghagyjuk az eredeti, pszichológiában használt fogalmában – önmagunkból kiinduló kivetítésnek fogjuk fel. Így lesz nagyobb a felelősség felvállalásának esélye. Sokkal könnyebb tudatosan “nem kivetíteni” – észrevenni és megtalálni az elégedetlenségünk okát, mint közvetetten (még egy fölösleges lépcsőt beiktatva) a tükörképből rájönni, hogy mire szoktunk “bekattanni, ugrani, liftezni”, és hogy az a dolog ráadásul bennünk van. Az önismereti kutakodásnak végül is ez lenne a lényege. Aztán később lehet a tükrözést is tudatosan alkalmazni, ellenkező irányultsággal – szándékosan, segítő szándékkal és mértékkel “tükröt tartani” valaki másnak, például a Társunknak.

Végezetül egy kis összefoglaló a lényegről, amit valaki már korábban megírt, mert én is a neten találtam, de nagyon ide illik! Kiegészítettem néhány mondattal:

1 Minden kapcsolatában, minden reakciójában mindenki önmagából kiindulva nyilvánul meg – ítéli meg a másikat, alkot véleményt a világról és a benne történtekről.

2. Mindaz, ami másokban zavar, másképpen tudom vagy csinálnám. dühössé tesz és megváltoztatnám – az önmagam rejtett hiányossága, féloldalas tudása, elfojtott egyensúlytalansága és fényre törekvő árnyéka! Minden, amit kritizálok a másikban, ami ellen harcolok és elfogadhatatlannak tartok – az feldolgozatlan bennem és dolgom van vele, hogy ne vetítsem másokra!

3. Mindaz, amit egy másik személy kritizál rajtam, harcol ellene, elfogadhatatlannak tart és meg akar változtatni bennem, és ha ez engem sért, bánt, negatívan érint – az még nincs feldolgozva, nincs megoldva bennem! Ilyenkor az egóm működési mintái és fontos azonosulásai sérülnek, amelyeket tagadással és a másik devalválásával, vagy hiteltelenné tételével próbálok védelmezni. Amíg önmagamban nem vagyok képes felismerni – megtalálom azt másokban.

4. Minden, amit a többiek kritizálnak bennem, harcolnak ellene és meg akarják változtatni bennem, de ha ez engem nem tud bántóan érinteni – akkor ez az ő problémájuk, feldolgozatlanságuk, tökéletlenségük, amelyet kivetítenek rám, mert önmaguk nem tudnak, még nem mernek szembenézni vele.

5. És minden, amit a másikban szeretek, vagy el tudok fogadni – az önmagamban is megvan. Magam is átéltem, megértettem és befogadtam, és szeretem, mint a saját személyiségem letisztult és beintegrálódott részét, melyet felismerek a Másikban, mert az egylényegűségünk mutatkozik meg benne. Hasonló tudatszintek hasonló értékei kedvelik egymást.

6. Megszakítani a kört csak önmagam kitisztításával, a saját árnyékos részemmel való szembenézéssel lehet! Nincs más út, nincs más lehetőség – legfeljebb némi külső rávezető segítség. De a feladat és munka a mienk! Ez lehet, hogy olyan változást hoz a kapcsolatban, amit a társam nem tud követni és lehet, hogy szétválás lesz belőle. De megvan az esély arra, hogy a magam változása benne is hasonló változást idéz elő, hiszen egyedül nem lehet játszmázni.

További leírást a játszmázásról és annak tudatosításáról az Energiaszerző játszmák tréning alatt találsz, ahonnan jelentkezni is tudsz egy ilyen tanfolyamra.

images (11)

UI: Meg kell említenem, hogy ez az írás Hoós Hajnallal évekkel korábban folytatott levelezésemből született. A címe és a témafelvetés neki köszönhető. Én is köszönöm, Hajni!




%d blogger ezt szereti: